Mahmúd Abbász, a Palesztin Hatóság elnöke az ENSZ Közgyűlése előtt tartott beszédében Izraelt vádolta meg a béketárgyalások kudarcba fulladásáért, és azt állította, hogy a palesztinok csak a „reményeikkel és álmaikkal" vannak felfegyverkezve. Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök egy órával később ugyanarról a pódiumról válaszolt a palesztin vezetőnek. Beszéde nem csak neki szólt: mindazoknak, akik tudatosan vagy tudatlanul a nemzetközi színtéren megkérdőjelezik Izraelnek mint zsidó államnak a létezéshez való jogát.

Izrael hatvanhárom éve, az állam kikiáltása óta a békére törekedett. Izrael és a zsidó állam nevében ma ismét kész vagyok a kezemet nyújtani a béke felé. Kinyújtom az egyiptomi és a jordániai nép felé, felújítva a barátságot szomszédainkkal, akikkel már korábban békét kötöttünk. Kinyújtom a kezem a török nép felé, tisztelettel és jó szándékkal. Kinyújtom a líbiaiak és a tunéziaiak felé is, elismerésünket kifejezve azok iránt, akik erőfeszíté­seket tesznek a demokrácia kiépítéséért. Kinyújtom az észak-afrikai népek és az Arab-félsziget többi népe felé is, akikkel új lapot szeretnénk nyitni a kapcsolatainkban. Kinyújtom a kezemet Szíria, Libanon és Irán népe felé is, tisztelegve azok bátorsága előtt, akik a brutális elnyomás ellen harcolnak.

De mindenekelőtt, kinyújtom a kezemet a palesztin nép felé, hogy együtt keressük az igazságos és tartós békét.

Soha nem mondunk le Izraelben a béke utáni vágyunkról. Tudósaink, orvosaink és feltalálóink minden tehetségüket beleadva dolgoznak egy jobb jövőért. Művészeink, íróink a világ örökségét gazdagítják. Tisztában vagyok vele, hogy ebben a teremben általában nem így beszélnek Izraelről. Elvégre itt történt meg 1975-ben, hogy szégyenletes módon rasszistaként bélyegezték meg népem ősrégi vágyát, amellyel nemzeti létünket akartuk helyreállítani ősi, bibliai földünkön. És 1980-ban itt, ebben a teremben történt az is, hogy az Izrael és Egyiptom között létrejött történelmi béke­egyezményt a felszólalók nem méltatták, hanem elítélték. És itt, ezen a helyen választják ki évről évre Izraelt igazságtalanul arra, hogy bírálattal illessék. A világ összes országát együttvéve nem ítélték el olyan sokszor, mint Izraelt. A huszonhét ENSZ-közgyűlési határozatból eddig huszonegy Izraelt ítélte el - az egyetlen igazi demokráciát a Közel-Keleten.

Nos, ez az ENSZ intézményének sajnálatos fejezete. Egy igazi abszurd színház, ahol a szereposztásban nem csupán Izraelre osztják a gazember szerepét, hanem gyakran az igazi gazembereket választják vezető szerepbe: Kadhafi Líbiá­ja elnökölte az ENSZ Emberi Jogok Bizottságát; Szaddám Irakja pedig az ENSZ Leszerelési Bizottságát irányította. Erre Önök azt mondhatják, hogy mindez már a múlt. De ez zajlik most is, ezekben a napokban, amikor a Hezbollah vezette Libanon elnököl az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy terrorszervezet vezeti azt a testületet, amelyre a világ biztonságának a védelmét bízták.

Így nem lehet rendbe hozni a dolgokat. Itt az ENSZ-ben automatikus többség dönthet mindenről. Dönthetnek akár úgy is, hogy a nap nyugaton kel fel. De azt is kijelenthetik - mint ahogy azt már valójában meg is tették -, hogy a jeruzsálemi Nyugati Fal, a judaizmus legszentebb helye megszállt terület, amely a palesztinokat illeti.

De időnként még itt a Közgyűlésben is át tud törni az igazság. 1984-ben, amikor kineveztek Izrael ENSZ-nagykövetének, meglátogattam a néhai nagy lubavicsi rabbit. Higgyék el, senkit nem akarok megsérteni, mert tudom személyes tapasztalatból azt, hogy sok tisztességes férfi és nő, sok tehetséges és korrekt ember szolgálja itt a nemzetét - mégis, a rabbi akkor azt mondta nekem, hogy „a sok hazugság házában fogsz szolgálni, de emlékezz arra, hogy egy szál gyertya fénye még a legsötétebb helyen is messzire képes világítani".

Remélem, hogy ma az igazság fénye világítani fog, még ha csak pár percre is, hiszen ez a terem túl sokáig volt a sötétség helyszíne Izrael számára. Izrael miniszterelnökeként nem azért jöttem, hogy megtapsoljanak. Azért jöttem, hogy elmondjam az igazságot. Az igazság az, hogy Izrael békét akar. Az igazság az, hogy a Közel-Keleten mindig, de különösképpen ezekben a viharos napokban a békét a biztonságra kell alapozni. Az igazság az, hogy ENSZ-határozatokkal nem érhetjük el a békét, csak a felek közötti közvetlen tárgyalások révén. Az igazság az, hogy a palesztinok eddig visszautasították a tárgyalások lehetőségét. Az igazság az, hogy Izrael békét akar az új palesztinai állammal, de a palesztinok béke nélküli államot akarnak. És az igazság az, hogy Önöknek nem szabadna megengedni, hogy ez megtörténjen.

Amikor huszonhét évvel ezelőtt először ideérkeztem, a világ megosztott volt a Nyugat és a Kelet között. Azóta a hidegháború véget ért, nagyszerű civilizációk ébredtek fel évszázados téli álomból, több száz millió embert emeltek ki a szegénységből, és még többen emelkedhetnek ki ezután. Figyelemre méltó dolog az, hogy ezek a hatalmas történelmi események nagyobbrészt békésen mentek végbe. Mégis, egy új ártalmas ellenség terjed most a Kelet és a Nyugat között, amely mindenki számára fenyegeti a békét. Ez nem a szabadságot keresi, hanem az elnyomást, nem építeni akar, hanem rombolni.

Ez a rosszindulatú jelenség a militáns iszlám. Egy történelmi vallás álarca mögé bújik, pedig könyörtelen elfogulatlansággal egyformán gyilkol zsidókat, keresztényeket és muszlimokat. Szeptember 11-én amerikaiak ezreit ölték meg, parázsló romokat hagyva maguk után az ikertornyok helyén. Tegnap este megkoszorúztam a szeptember 11-ei emlékművet New Yorkban. Mélyen megindított. De miközben ott álltam, egy dolog visszhangzott a fejemben: az iráni elnök felháborító szavai, amelyeket ugyanitt, a Közgyűlés előtt mondott el tegnap. Azt sugallta, hogy szeptember 11-e amerikai összeesküvés volt. Önök közül akkor néhányan elhagyták a termet. Mindnyájuknak ezt kellett volna tenni.

Szeptember 11-e óta a militáns iszlamisták számtalan ártatlan embert mészároltak le - Londonban, Madridban, Bagdadban, Mumbaiban, Tel Avivban, Jeruzsálemben, Izrael minden részén. Úgy vélem, ma a legnagyobb veszélyt a világ számára az jelenti, hogy ez a fanatizmus nukleáris fegyverekkel fegyverezheti fel magát. Irán pontosan erre törekszik. El tudják képzelni azt, hogy az a férfi, aki tegnap nagy hangon harsogott itt, hamarosan nukleáris fegyverekkel vértezi fel magát? El tudják képzelni, hogy mit jelent ez? A nemzetközi közösségnek meg kellene fékeznie Iránt, még mielőtt túl késő lenne. Ha Iránt nem állítják meg, akkor mindnyájunknak szembe kell néznünk a nukleáris terrorizmus kísértetével, és akkor az arab tavasz könnyen iráni téllé változhat át. Ez pedig tragédia volna. Arabok milliói mentek ki az utcákra, hogy a diktátorok uralmát a szabadság uralmára cseréljék, és Izrael lenne a legboldogabb, ha azok győzedelmeskednének, akik a szabadság és a béke mellett kötelezték el magukat.

Nagyon remélem, hogy ez így történik. De Izrael miniszterelnökeként nem kockáztathatom a zsidó állam jövőjét egy vágyálomért. A vezetőknek a realitásokat kell nézniük, nem pedig azt, hogy mit szeretnének látni. Mindent meg kell tennünk azért, hogy magunk alakítsuk a jövőnket, de a vágyainkkal nem tehetjük semmivé a jelen veszélyeit.

A világ Izrael körül egyértelműen veszélyesebbé vált, mint valaha. A fegyveres iszlamisták megszerezték már az uralmat Libanon és Gáza felett. Eltökéltek abban, hogy széttépjék a békeszerződést Izrael és Egyiptom között, valamint Izrael és Jordánia között. Sok-sok arab ember lelkét és elméjét mérgezik Izrael és a zsidók ellen, Amerika és a Nyugat ellen. Nem az izraeli állam politikáját ellenzik, hanem magának Izraelnek a létezését.

Néhányan azzal érvelnek, hogy a militáns iszlám terjeszkedését - különösen ezekben a viharos időkben - azzal lehet lelassítani, ha Izrael siet engedményeket tenni a területi kompromisszumok érdekében. Ez az elképzelés nagyon egyszerűnek tűnik. Hiszen a lényege ez: adjuk fel a területet, és béke lesz. A mérsékeltek megerősödnek ezáltal, a radikálisokat pedig kordában lehet tartani. Ne aggódjunk a kellemetlen részletek felől, hogyan lesz képes Izrael így megvédeni magát - majd a nemzetközi csapatok megoldják ezt a problémát. Ezek az emberek folyamatosan azt mondják: tegyek egy átfogó ajánlatot, és akkor minden megoldódik. Tudják, ezzel az elképzeléssel csak egy probléma van: mi már kipróbáltuk, és nem működött. 2000-ben Izrael már adott egy átfogó békeajánlatot, amely szinte a palesztinok összes követelését elfogadta. Arafat elutasította ezt. Majd a palesztinok egy olyan terrorhullámot indítottak, amelyben ezer izraeli halt meg. Olmert miniszterelnök ezután 2008-ban még nagyobb gesztust tett. Abbász elnök még csak nem is válaszolt rá.

De Izrael nem csak átfogó ajánlatokat adott. Ténylegesen is átadtunk területeket. Kivonultunk 2000-ben Libanonból, és Gázából is 2005-ben. Ez sem csitította az iszlám vihart, azt a militáns iszlám vihart, amely fenyeget bennünket. Ezek a lépések csak közelebb hozták határainkhoz a vihart, és még jobban felerősítették azt.

A Hezbollah és a Hamasz állandó tűz alatt tartotta városainkat, azokról a területekről, amelyekről kivonultunk. Nézzék csak meg: amikor Izrael otthagyta Libanont és Gázát, a mérsékeltek nem győzték le a radikálisokat, hanem inkább elkezdtek félni tőlük. Sajnos azt kell mondanom, hogy az olyan nemzetközi erők, mint az ENSZ UNIFIL békemissziója Libanonban és az Európai Unió EUBAM határmissziója Gázában, sem akadályozták meg azt, hogy a radikálisok folyamatosan Izraelt támadják.

Kivonultunk Gázából a béke érdekében. Nem egyszerűen befagyasztottuk a településeket Gázában, hanem gyökerestül kitéptük őket. Pontosan azt tettük, amit az elmélet kíván: kivonultunk, vissza az 1967-es határok mögé, és felszámoltuk a településeket. Nem hiszem, hogy az emberek emlékeznek rá, milyen messze mentünk el a béke elérésének érdekében. Kiszakítottunk több ezer embert az otthonaikból. Gyermekeket vittünk ki az iskoláikból és óvodáikból. Leromboltuk a zsinagógákat. Még a szeretteinket is kiemeltük a sírjaikból. Majd mindezek után átadtuk Gáza kulcsait Abbász elnöknek.

Nos - az elmélet szerint - ettől mindennek meg kellett volna oldódnia, és Abbász elnök, valamint a Palesztin Hatóság most egy békés államot építhetne Gázában. Emlékezhetnek arra, hogy akkor az egész világ tapsolt. Tapsoltak, amikor kivonultunk, mondván, hogy nagy államférfiúi tettet hajtottunk végre. Valóban, merész tett volt a békéért cserébe. De cserébe nem a békét kaptuk, hanem a háborút. Iránt kaptuk, amely helyi képviselőjén, a Hamaszon keresztül azonnal kikergette Gázából a Palesztin Hatóságot. A Palesztin Hatóság egy nap alatt összeomlott - egyetlen nap alatt!

Abbász elnök azt mondta ezen a pódiumon, hogy a palesztinok csak a reményeikkel és álmaikkal vannak felfegyverezve. Ó, igen, reményeikkel, álmaikkal és tízezer Irán által szállított lövedékkel, valamint Grad-rakétákkal, nem beszélve azon gyilkos fegyverek özönéről, amelyek a Sínai-félszigetről, Libanonból és máshonnan érkeznek Gázába. Rakéták ezrei hullottak városainkra. Ezért meg kell érteniük, hogy mindezt látva, az izraeliek jogosan kérdezik: hogyan lehet megakadályozni, hogy mindez ne ismétlődjön meg a Nyugati parton? Nézzék, a legtöbb nagy városunk az ország déli részén csak néhány tucat kilométerre van Gázától. Az ország közepén pedig legnagyobb városaink csak néhány száz méterre vagy maximum néhány kilométerre vannak a Nyugati part határától.

Azt kérdezem Önöktől: van itt bárki olyan, aki megengedné, hogy ilyen közeli veszély fenyegesse városait vagy családját? Készek lennének ilyen kockázatnak kitenni a családtagjaik vagy áIlampolgáraik életét? Izrael kész elfogadni egy palesztin államot a Nyugati parton, de nem vagyunk készek elfogadni azt, hogy egy új Gáza váljon ebből a területből is. Ezért van szükségünk igazi biztonsági egyezményre, amelyről a palesztinok egyszerűen nem is hajlandók tárgyalni.

Az izraeliek emlékeznek a keserű gázai leckére. Izrael legtöbb kritikusa figyelmen kívül hagyja ezt a tényt. Felelőtlenül azt tanácsolják, hogy újra lépjünk rá ugyanerre a veszélyes ösvényre. Most is csak ugyanazt hajtogatják, ugyanazokat a tanácsokat, ugyanazokat a szlogeneket ismételgetik, mintha semmi sem történt volna.

És ezek a kritikusok folyamatosan nyomás alatt tartják Izraelt, hogy újra messzemenő engedményeket tegyünk anélkül, hogy előbb garantálnák országunk biztonságát. A kritikusok merész államférfiként méltatják azokat, akik akaratlanul is a telhetetlen, fanatikus iszlám krokodilt táplálják. Közben a béke ellenségeinek szerepét osztják közülünk azokra, akik azt állítják, hogy először fel kell állítani egy erős akadályt, amely távol tartja a krokodilt, vagy legalább egy vasrudat kell bedugni a kitátott állkapcsai közé.

A rosszindulatú címkék és gúnyiratok dacára Izraelnek ennél jobb tanácsokra kell hallgatnia. Jobb, ha rossz sajtónk van, mintha ragyogó gyászbeszédet mondanának rólunk, de persze még jobb az olyan tisztességes média, amelynek a történelmi érzéke az orránál messzebbre lát, és amely elismeri Izrael jogos biztonsági aggodalmait.

Úgy vélem, hogy ezeket az igényeket és aggodalmakat komoly béketárgyalások során megfelelően kezelni lehet, de tárgyalások nélkül ez lehetetlen. Bőven vannak biztonsági szükségeink, mert Izrael egy kicsi ország. Júdea, Szamária és a Nyugati part nélkül Izrael mindössze kilenc mérföld széles lenne.

Ezért hogyan tudják megvédeni ezt a kicsiny országot az olyan emberektől, akik a pusztulásunkra esküdtek fel, és akiket Irán állig felfegyverzett? Önök nyilvánvalóan nem tudnak minket megvédeni ebben a szűk zónában. Izraelnek nagyobb stratégiai mélységre van szüksége ehhez. Pontosan ezért a Biztonsági Tanács 242. számú határozata nem azt írja elő Izrael számára, hogy vonuljon ki az összes területről, amit a hatnapos háború során elfoglalt. Hanem ez a határozat a területekről való visszavonulásról szól, a biztonságos és védhető határok érdekében. Meg kell védenünk magunkat, ezért Izraelnek fenn kell tartania a hosszú távú katonai jelenlétet a stratégiai területeken Ciszjordániában.

Ezt már elmagyaráztam Abbász elnöknek is. Ő azt válaszolta, hogy soha nem fogadhat el ilyen egyezményeket annak érdekében, hogy Palesztina önálló államként létrejöjjön. Miért nem? Amerika majd fél évszázad óta jelen van hadseregével Japánban, Németországban és Dél-Koreában. Nagy-Britanniának is volt légibázisa Cipruson, ahogy a francia haderő jelen van három független afrikai nemzetben.

Számos további fontos biztonsági kérdéssel is foglalkozni kell. Vegyük például a légtér kérdését. Izraelnek itt szintén kis területen kell egy hatalmas biztonsági problémát megoldani. Hat órába telik Amerikát átrepülni egy sugárhajtású repülővel, ezzel szemben Izraelben ehhez elég három perc. Vajon ezért kellene kettévágni Izrael kicsiny légterét, és a felét odaadni az új palesztin államnak, amelyik nem áll békében Izraellel? A nagy nemzetközi repülőterünk csak néhány kilométerre van a Nyugati parttól. Béke nélkül repülőgépeink célpontjaivá válhatnak azoknak a légvédelmi rakétáknak, amelyeket a szomszédos Palesztinából lőnek ki. És hogyan állítjuk majd meg a Nyugati partra irányuló csempészetet? A Nyugati part nem pusztaság, hanem hegyvidék. A tenger­parti síkság felett magaslik, ahol az izraeli lakosság többsége él. Hogyan tudjuk megakadályozni azt, hogy rakétákat csempésszenek a hegyekbe, ahonnan a városainkat lőhetik ezekkel?

Azért említem ezeket a problémákat, mert ezek nem pusztán elméleti kérdések. Ezek nagyon is valós problémák. Az izraeliek számára ezek élet-halál kérdést jelentenek. A béke­egyezményben, még mielőtt létrejönne egy palesztin állam, be kell előbb tömni az ilyen potenciális biztonsági repedéseket, mert később már nem lesz lehetőség ezekről tárgyalni. Akkor pedig ezek a problémák bármikor ránk törhetnek, és felrobbanthatják a békét.

A palesztinoknak először békét kellene kötni Izraellel, és utána kikiáltani államukat. De még egy dolgot el szeretnék mondani ezzel kapcsolatban. Egy ilyen békeegyezmény aláírása után nem Izrael lesz az utolsó ország, amely elismeri a palesztin államot mint az ENSZ új tagját. Mi leszünk az elsők.

És még egy: a Hamasz folyamatosan megsérti a nemzetközi jogot, amióta öt évvel ezelőtt elfogta és fogva tartja Gilad Salitot. Nem engedélyeztek számára még egy Vöröskereszt-látogatást sem. Egy odúban tartják fogva, sötétben, ami ellentmond minden nemzetközi normának. Gilad Salit Avi­va és Noam Salit fia, és egy olyan embernek, Cvi Salit­nak az unokája, aki az 1930-as években a holokauszt elől menekült Izrael földjére. Gilad Salit minden izraeli fiú jelképe. Minden nemzetnek, amely itt képviselteti magát, követelnie kell a szabadon engedését. Ha Önök ma egy határozatot akarnak elfogadni a Közel-Keletről, akkor ezt a határozatot fogadják el.

Tavaly a Bar-Ilan Egyetemen, idén a Knesszetben és az amerikai Kongresszusban is felvázoltam egy olyan békevíziót, amelyben a demilitarizált palesztin állam elismeri Izraelt zsidó államnak. Igen, zsidó államnak. Végül is ez az a testület, amely hatvannégy évvel ezelőtt elismerte a zsidó államot. Nos, nem gondolják, hogy itt az idő a palesztinoknak is megtenni ugyanezt?

Az izraeli zsidó állam mindig is megvédte és biztosította a területén élő kisebbségeinek jogait, beleértve a közel egymillió arab lakost is. Remélem, hogy elmondhatjuk majd ezt a jövőbeni palesztin államról is, de a palesztin vezetők itt New Yorkban világossá tették, hogy nem akarják megengedni azt, hogy egyetlen zsidó is élhessen a területükön. Zsidómentes államot akarnak, Judenrein államot - ahogy a nácik mondták. Ez pedig etnikai tisztogatás. Ma a Ramallahban érvény­ben levő jog szerint, ha valaki zsidóknak ad el földet, az a halálbüntetéssel egyenlő. Ez rasszizmus. És ugye tudják azt, hogy ezek a jogok milyen emlékeket idéznek fel újra?

Izraelnek semmiképpen nem áll szándékában megváltoztatni államunk demokratikus természetét. De azt sem akarjuk, hogy a palesztinok megváltoztassák államunk zsidó karakterét. Azt szeretnénk, ha feladnák azt a fantáziát, hogy palesztin menekültek millióival árasztják el Izraelt.

Abbász elnök pont itt állva mondta azt, hogy a palesztin- izraeli konfliktus gyökerét az izraeli települések jelentik. Nos, ez kissé különös. Hiszen a probléma már majd fél évszázaddal korábban kezdődött, mint hogy létrejöttek volna az első izraeli telepek a Nyugati parton. Ezért, ha igazak lennének Abbász elnök szavai, akkor azok a telepek, amelyekről ő beszél, nem mások, mint Tel Aviv, Haifa, Jaffa és Beerseva. Talán pont erre gondolt a minap, amikor azt mondta, hogy Izrael hatvanhárom évvel ezelőtt elfoglalta a földet a palesztinoktól. Nem azt mondta, hogy 1967 óta, hanem már 1948 óta. Remélem egyszer lesz valaki, aki majd megkérdezi ezt tőle, mert ez az állítás egy egyszerű igazságot illusztrál: a probléma nem a telepek miatt van, a települések már a konfliktus következményei. A települések kérdését a tárgyalóasztalnál kellene megoldani. De a konfliktus gyökere sajnos mindig is az volt, és ma is az, hogy a palesztinok bármilyen határok között sem hajlandók elismerni Izraelt zsidó államként.

Úgy vélem, hogy itt az idő a palesztin vezetés számára is megtenni azt, amit minden felelős nemzetközi vezető megtett már. Amit elismert Lord Balfour és Lloyd George 1917-ben, Truman elnök 1948-ban, Obama elnök pedig itt két nappal ezelőtt: azt, hogy Izrael zsidó állam.

Abbász elnök úr, ne kerülgessük a forró kását! Ismerje el a zsidó államot, és kössünk békét! Egy ilyen igazi béke során Izrael kész akár fájdalmas kompromisszumokra is. Hiszünk abban, hogy a palesztinoknak nem kell mind Izrael állampolgáraivá válniuk, még kevésbé alattvalóivá lenniük. Saját hazájukban kell élniük szabadon. De ehhez hozzánk hasonlóan nekik is késznek kell lenniük a kompromisszumokra. És abból fogjuk megtudni majd, hogy készek a kompromisszumokra és a békére, ha hajlandók lesznek tárgyalni Izrael biztonsági igényeiről, és feladják az ősi otthonunkhoz fűződő történelmi kapcsolatunk tagadását. Gyakran hallom tőlük, hogy Izraelt vádolják Jeruzsálem judaizálása miatt. Ez olyan, mintha Amerikát megvádolnánk azzal, hogy amerikanizálja Washingtont, vagy hogy a britek angolosítják Londont. Tudják, miért hívnak minket zsidóknak? Mert Júdeá­ból származunk.

A jeruzsálemi irodámban van egy ősi pecsét. Ez a pecsétgyűrű valaha egy zsidó hivatalnoké volt, még a bibliai időkből. A pecsétet közvetlenül a Nyugati Fal mellett találták meg. Kétezer-hétszáz évvel ezelőtt készítették, Ezékiás király korában. A zsidó hivatalnok neve is látható a gyűrűn: az áll rajta, hogy Netanjahu. Ez a vezetéknevem. A kereszt­nevem pedig Benjamin, azé a Benjáminé, aki több ezer évvel ezelőtt Jákob fia volt, akit Izraelnek is hívtak. Jákob és tizenkét fia Júdea és Szamária pusztájában vándoroltak négy­ezer évvel ezelőtt, és azóta folyamatos volt a zsidó jelenlét ezen a földön napjainkig.

Azok a zsidók, akiket kiűztek a földjükről, soha nem adták fel a reményt, hogy egyszer majd visszatérhetnek. Sem azok a zsidók, akik Spanyolországban a kiutasítás előestéjén éltek, sem Ukrajnában a pogromok alatt, sem azok a zsidók, akik a varsói gettóban harcoltak, miközben a nácik körbezárták őket. Soha nem hagyták abba az imádkozást, és soha nem adták fel az álmaikat. Mindig azt mondták: Jövőre Jeruzsálemben. Jövőre az Ígéret földjén. Izrael miniszterelnökeként, azon zsidó generációk nevében is szólok, akik elszórtan diaszpórában éltek a földön, akiknek minden egyes napjuk félelmek között telt, de soha nem felejtették a reménységüket, hogy helyre fog állni nemzeti otthonuk, a zsidó állam a Szentföldön.

Továbbra is reménykedek abban, hogy Abbász elnök a partnerem lesz a béke ügyéért. Keményen fogok dolgozni, hogy ezt elérjük. Azon a napon, amikor elfoglaltam a hivatalomat, közvetlen tárgyalásokat kezdeményeztem, előfeltételek nélkül. Abbász elnök nem válaszolt ezekre a felhívásokra. Két államon alapuló megoldást kínáltam, két különálló népnek. Továbbra sem válaszolt. Több száz ellenőrző pontot és útlezárást számolunk fel, hogy érezzék a szabadságot a palesztin területeken, megkönnyítve ezzel a palesztin gazdaság beindulását. De még így sem érkezett válasz. Példátlan cselekedetre szántam el magam, amikor tíz hónapra befagyasztottam a zsidó telepek építését. Egyetlen miniszterelnök nem tette ezt meg eddig. Önök most tapsolnak ugyan, de erre sem érkezett semmi válasz.

Az utóbbi hetekben, amerikai politikusok javaslatokat tettek arra, hogy újrakezdhessük a tárgyalásokat. Ezekben a javaslatokban voltak olyan határokra vonatkozó tervek, amelyek nem tetszettek nekem. Persze voltak a tervnek olyan pontjai is, amelyek meg a palesztin oldalnak nem tetszettek. De minden fenntartásommal együtt hajlandó voltam lépé­seket tenni az amerikai elképzelés irányában.

Abbász elnök úr, miért nem csatlakozik hozzám? Be kell fejeznünk a tárgyalásokat. Vágjunk bele! Tárgyaljunk a békéért! Évekig védtem katonaként Izraelt a harcmezőn. Évtizedeket töltöttem azzal is, hogy megvédjem Izraelt a közvélemény vádpontjaival szemben. Abbász elnök úr, Ön is évtizedeket töltött azzal, hogy elősegítse a palesztin ügyet. Vajon muszáj folytatnunk a konfliktust, vagy képesek leszünk elmondani gyerekeinknek és unokáinknak néhány éven belül azt, hogy pontot tettünk egy fél évszázados konfliktus végére? Erre a célra kell törekednünk, és remélem, el is fogjuk érni.

Két és fél éve egyszer találkoztunk Jeruzsálemben, de az irodám azóta is mindig nyitva áll Ön előtt, sőt még Ramallahba is elmegyek, ha kell. Most azonban van egy jobb javaslatom. Több ezer mérföldet repültünk New Yorkig, és itt vagyunk ugyanabban a városban, ugyanabban az épületben. Találkozzunk holnap, vagy akár ma az ENSZ-ben. Ki állíthat meg minket? Mi állíthat meg minket? Ha igazán békét akarunk, mi az, ami megállíthatna, hogy találkozzunk, és elkezdjünk tárgyalni a békéről?

Beszéljünk nyíltan és őszintén. Hallgassuk meg egymást. Beszéljünk úgy, mint ahogy a Közel-Keleten mondják: „doogri", vagyis beszéljünk egyenesen. El fogom mondani a szükségeimet és az igényeimet, és Ön is elmondhatja a saját álláspontját. És Isten segítségével megtaláljuk a béke közös nevezőjét.

Van egy ősi arab mondás: nem tapsolhatsz egy kézzel. Ez a békére is igaz. Nem köthetek békét egyedül. Abbász elnök úr, a kezemet nyújtom, Izrael kezét a béke nevében. Remélem, megragadja a kezemet. Mi mindannyian Ábrahám fiainak a leszármazottai vagyunk. Az én népem Ábrahámnak hívja őt, Önök pedig Ibrahimnak. Ugyanattól a pátriárkától származunk. Egyazon földön tartózkodunk. Sorsunk összefonódik. Valósítsuk meg Ézsaiás próféta látását: „Haám hahólchim bachósech ráú ór gádol" - „A nép, amely sötétségben járt, lát nagy világosságot". Legyen ez a fény a béke fénye!

(Elhangzott 2011. szeptember 23-án New Yorkban. Fordította: Lőrincz Dorothy, Morvay Péter. A beszéd az atv.hu oldalon is megtekinthető.)

http://t7.hu/m2a

"Világszerte megemlékeztek az Egyesült Államok elleni terrortámadások tizedik évfordulójáról. New Yorkban most először Barack Obama jelenlegi és George W. Bush volt elnök is részt vett a Világkereskedelmi Központ lerombolt tornyai helyén tartott rendezvényen. A megemlékezésen nem hangzottak el politikai beszédek: Obama egy bibliai idézetet, a 46. zsoltár szavait olvasta fel, míg Bush Abraham Lincoln elnök egyik leveléből idézett, amit egy olyan anyának írt, aki öt fiát veszítette el a polgárháborúban. Emellett az áldozatok hozzátartozói egyenként felolvasták azok neveit, akik életüket vesztették a szeptember 11-ei támadásokban. Budapesten az évforduló napján a Mensch Alapítvány tartott megemlékezést a Szabadság téren, amelyen felszólaltak magyar és külföldi politikusok, diplomaták és egyházi vezetők is. A több ezer ember részvételével tartott rendezvényen beszédet mondott Németh Sándor, a Hit Gyülekezete vezető lelkésze, az alábbiakban az ő felszólalását idézzük.

2001. szeptember 11-én dermedten, szinte sokkos állapotban meredtünk a televízió képernyőjére. Láttuk, hogy az ikertornyok ablakaiból a biztos halálba ugranak az életben maradás minden reményétől, esélyétől megfosztott emberek. Ez nem virtuális, hanem kegyetlen valóság volt. Olyan, amikor az embereknek futniuk kell azért, hogy életben maradhassanak. Közben azt is megtudhattuk, hogy a Pentagont is támadás érte, sőt egy eltérített utasszállító gép a Fehér Ház felé tart. A 93-as járat utasai hősies támadást indítottak fogvatartóik ellen, de saját életüket már nem tudták megmenteni. Ezen a napon egy büszke, dinamikus és optimista ország helyett egy megalázott, szenvedő és sebezhető Amerikát láttunk, amelyért imádkoznunk kellett a Mindenható segítségét kérve.

2011. szeptember 11-e változást hozott a világban. Megváltoztatott minket is, életünket is. A félelem és rettegés ereje New York utcáiról belénk hatolt a médián keresztül. Nem lehet elfelejteni ezt a napot. Azokban az órákban bennünket is kérdések foglalkoztattak, mint szerte a világon százmilliókat. Hogy történhetett meg mindez? Miért pont itt történt a terrortámadás? Kik voltak ezek, akik ezt elkövették? Mik a céljaik? És mi következhet ezután?

Az azóta eltelt tíz év sok kérdésre választ adott. Persze sok paranoid magyarázatot is kreáltak a tragikus eseményekkel kapcsolatban, amelyek igazi célja csupán az, hogy a tényleges, iszlamista bűnelkövetőket és támogatóikat felmentsék, és az áldozatokra és a károsultakra helyezzék a tömeggyilkosságért a felelősséget. Ezen sem csodálkozhatunk, mert a modern terror különböző népi és állami változatainak táptalaja - a frusztráltság mellett - a hazugság szeretete, valamint az igazságosság és a szabadság gyűlölete. Többek között ez is nehezíti a terrorizmussal szembeni harcot. Mert amikor a terrorizmusnak egy megjelenési formáját és képviselőit sikerül legyőzni, likvidálni, szinte azonnal újjászületik egy új formában ott, ahol a társadalomban megvannak ennek az ideológiai, vallási és szociális feltételei.

A terrort nem Oszama bin Laden és az al-Kaida találta ki, vagy az a tizenkilenc iszlamista fiatalember, akik az USA ellen elkövették ezt az aljas és kegyetlen támadást. A terror ősidők óta állandó kísérője a világtörténelemnek. Világbirodalmak, államhatalmak, valamint nem állami csoportok, mozgalmak azért gyilkoltak le látványos körülmények között ártatlan embereket, hogy a kegyetlen bűntényeik által megfé-lemlített túlélőkre rákényszerítsék diabolikus hatalmukat, téveszméiket, hamis vallásukat. Mert az már soha nem igazság, amit a terror eszközeivel erőszakolnak rá az emberekre.

A magyar nemzet életerejének és cselekvőképességének is súlyos károkat okozott a fehér-, nemzetiszocialista, illetve a vörös-, marxista-leninista-sztalinista terror. Nekünk, akiket hosszú évtizedeken keresztül megfosztottak alapvető emberi jogainktól, az Egyesült Államok volt a szabadságba és egy jobb minőségű földi létbe vetett reménységünk tárgya. Lelki és szellemi erőt merítettünk abból a tényből, hogy a világ vezető hatalma egy olyan ország, amely nem feledkezik el az elnyomottakról, a jogfosztottakról, a terror különböző fajtáinak áldozatairól. Mi magyarként is - annak ellenére, hogy Amerika-ellenességre neveltek bennünket - büszkék voltunk Amerika kultúrájára, értékrendjére, történelmi sikereire, erejére, amely különösen a két világháborúban vállalt hősies és pozitív szerepvállalásában, valamint a kommunizmus elleni küzdelemben mutatkozott meg. Erősített bennünket az a meggyőződés, hogy Amerika nem az elnyomóink oldalán, hanem a mi oldalunkon áll.

Ezért is mélyen megrendített bennünket 2001. szeptember 11-e. Új geopolitikai helyzet jött létre, amelyben nem a kommunizmus, hanem az iszlamista terrorizmus lett a fő veszélyforrás. A világnak akkor is, és most is égető szüksége van egy, az emberi méltóságot védelmező, szabadságszerető, erős és gazdag Amerikára, amely reális lehetőségeit arra használja föl, hogy a földön minél több ember valóban szabadon, békés körülmények között kereshesse boldogságát.

Az iszlamista terror első számú, legkeresettebb célpontja Amerika volt, és ma is az. A „Nagy Sátán" elnevezést a khomeinisták többek között azért is olvasták rá az Egyesült Államokra, mert régóta menedéket nyújt különböző politikai, etnikai, vallási üldözötteknek, keresztényeknek, zsidóknak, sőt támogatja a zsidó állam, Izrael jogát a biztonságos határok közötti létezéshez a delegitimizálási erőfeszítésekkel szemben, és határozottan ellenáll minden olyan világhatalmi, felsőbbrendűségi törekvésnek, amelynek célja a világ leigázása.

2001. szeptember 11-e a terrorizmus elleni világméretű harcnak a kezdete, amikor Amerika a terrortámadások által keltett megfélemlítő erővel szemben az elszántságot, a cselekvést választotta, és tíz év alatt ebben a harcban számos győzelmet aratott szövetségeseivel együtt. De ezért hatalmas árat fizetett. Fiatal katonák százai vesztek el a harcban, és a szövetséges országok gazdaságát is súlyosan megterhelte a küzdelem. Amerika és szövetségesei tízéves erőfeszítése a terrorizmus ellen mégis eredményesnek mondható. Az al-Kaida - különösen bin Laden és más terrorvezérek likvidálása után - a szétesés folyamatában áll, helyi hálózatokra oszlott, amelyek közül többen is csatlakoztak az arab világban zajló felkelésekhez.

Ugyanakkor nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy az elmúlt évben is több mint tízezer áldozatot követelő terrortámadások 90 százalékát muszlim ideológiát valló terrorcsoportok követték el. A közel-keleti országok politikai helyzete ingatag és nehezen kiszámítható. Az arab diktatórikus rezsimek ellen felkelők között jelentős számban vannak olyan fundamentalisták, akik mély gyűlöletet táplálnak a Nyugattal és Amerikával, a keresztényekkel és a zsidókkal szemben. Iránnal az élen még vannak olyan muszlim államok, amelyek támogatják a terrorizmust, és annak államhatalmi formáját is alkalmazzák saját népük ellen.

Az egyik fontos tényező, amely energizálja a terrorizmust, az izraeli-palesztin konfliktus, amely véleményem szerint valójában nem a palesztin nemzeti törekvésekben gyökerezik, hanem az iszlám fundamentalisták közös nagy céljában: Izrael elpusztításának és egy tisztán muszlim palesztin állam létrehozásának a tervében. Álláspontom szerint az önálló Palesztina egyoldalú elismerése az ENSZ által nem oldja meg a konfliktus alapvető okait, és újabb, az eddigieknél intenzívebb erőszakhullámot szabadíthat fel. A tartós közel-keleti béke megvalósulása csak akkor képzelhető el, ha a muszlim országok békét kötnek Izraellel, ennek keretében lemondanak az erőszak alkalmazásáról, és garanciákat biztosítanak a zsidó állam teljes biztonsága számára. Egy ilyen békéért Izrael hajlandó áldozatokat hozni. Megnyugvással tölt el, hogy az Egyesült Államok elnöke és kormánya ezt a problémakört is érzékenyen és körültekintően kezeli.

Jelenleg is hatalmas kihívások előtt állunk. A gazdasági válság következtében sokan veszítették el munkahelyüket, sokan vergődnek adósságcsapdában. Az emberekben növekszik a bizonytalanságérzés és az összeomlástól való félelem; és Magyarországon is megerősödtek olyan szélsőséges csoportok, amelyekre az erőszak kultusza és az etnikai-vallási közösségekkel szembeni gyűlölködés a jellemző. A terrorizmus elleni harcnak koránt sincs vége. A Biblia szerint a háborút nem kívülről kényszerítik az emberre, hanem az az emberek saját önző és telhetetlen ambícióinak következménye, amelyeket erőszakkal igyekeznek érvényesíteni környezetükben, a világban. De mindezzel szemben is hiszünk egy olyan világ eljövetelében, amelyben az emberi természet alapjaiban változik meg, és nem lesz többé erőszak, terror és háború, hanem beteljesednek Ézsaiás próféta kinyilatkoztatásai:

„Csinálnak fegyvereikből kapákat és dárdáikból metszőkéseket, és nép népre kardot nem emel, és hadakozást többé nem tanul." (Ézsaiás 2:4)

Isten áldja meg az Egyesült Államokat! Isten áldja meg Magyarországot!

A 2011-es év már eleve árvízzel kezdődött: Ausztráliában a katasztrófaövezet területe kétszer nagyobb volt, mint Texas állama. Azonban nemcsak árvíz, hanem több országban földrengés is pusztított. Januárban földrengés sújtotta Argentínát, Chilét, Iránt, Pakisztánt, Tadzsikisztánt és Tongát is. Februárban ez a sorozat folytatódott Burmában, a csendes-óceáni szigeteken és Christchurch városában, Új-Zélandon. Majd kíméletlenül lesújtott Japánra is, márciusban az ázsiai ország történetének egyik legnagyobb katasztrófáját szenvedte el, a 9-es erősségű rengés leginkább egy sci-fi filmre emlékeztetett. 32 kilométerre a Csendes-óceán felszíne alatt a rengés egy 39 méter magas vízoszlopot létrehozva a szárazföld belsejébe zúdult, s az útjában álló autókat, hajókat épületeket, játékszerként tolta egymásra, miközben Honshu szigetét 3 méterrel arrébb mozdította. Több mint 15 ezer ember halt meg, és mintegy 5 ezren nyomtalanul eltűntek a tengerben és a sárlavinák alatt.

Szupertornádók

A világ még alig ocsúdott fel a japán földrengés-cunami-atomkatasztrófa sorozat okozta sokkból, amikor az Egyesült Államok déli és keleti részein tornádóhullám kezdődött. A „szuperkitörés" néven elhíresült sorozat négy olyan tornádót produkált, amelyek elérték az amerikai Nemzeti Meteorológiai Szolgálat (NSW) által kidolgozott ötfokozatú Fujita-skálán a maximumot. Ezek közül a legerősebb a Joplin várost letaroló tornádó volt. Az 1600 méter széles, több örvényből álló óriástornádó egy májusi vasárnap délután csapott le a kisvárosra. Az NSW hivatalos bejelentése szerint a május 22-én Missouri államban, Joplin fölött kialakult forgószél sebessége meghaladta a 320 km/órát.

A heves vihar Kansas délkeleti részétől Missouri délnyugati területéig pusztított. Több forgószél alakult ki, ezek közül ez az egy fejlődött 5-ös fokozatúvá. (2011-ben azonban ez már a második EF5-ös tornádó volt, az első április 27-én Marion megyében 78 életet követelt.) A forgószél észlelését megelőzően 24 perccel adták ki a tornádóriasztást, ami - bár rövidnek tűnik, megfelel az előírásoknak - ha „átlagos" tornádóról van szó. A brutális forgószél most azonban 1200 méter széles sávban tarolt, vonulási útja mentén további kisebb tornádók is keletkeztek.    uuu

A május végi adatok szerint csak Joplin területén 142 fő vesztette életét, és 750 sérült meg, a város jelentős területe szinte teljesen megsemmisült. A joplini tornádó az 1950-es, modernnek számító első meteorológiai feljegyzések óta a legsúlyosabb, az Egyesült Államok történelmében pedig a nyolcadik legsúlyosabb, illetve legtöbb halálos áldozatot követelő vihara volt.

Az amerikai mércével is különösen mozgalmas tavasz az Egyesült Államok népszerű nevén csak Tornádófolyosónak nevezett középső területein volt a legaktívabb. Több helyen a pusztítás zónájának szélessége elérte a másfél mérföldet (2,4 kilométer), miközben egy átlagos tornádó „csupán" 150 méter széles csapást szokott vágni.

2011-ben eddig már 522 halálos áldozatot követeltek a forgószelek Amerika-szerte, a tornádószezonból pedig még hetek vannak hátra. Csak áprilisban 875 tornádót erősítettek meg hivatalosan, ami ugyancsak rekord, pedig a május-június is intenzív tornádóidőszaknak számít. Az idei statisztika újabb viharok nélkül is változhat, ugyanis Joplin környékén többeket továbbra is eltűntként tartanak számon.

Közben az augusztus végi Irene hurrikán halálos áldozatainak a száma 44-re emelkedett az Egyesült Államokban. Az Irene - amely ugyan trópusi szélviharrá szelídült, mire elérte az Egyesült Államok északkeleti részét - összesen 11 szövetségi államban szedte áldozatait, de korábban tombolása a Dominikai Köztársaságban 3, Puerto Ricóban pedig 1 ember életét követelte. Ebben a hurrikánban az volt a szokatlan, hogy a keleti parton Dél-Karolinától New Englandig kellett felkészülni az érkezésére, de a trópusi vihar - rácáfolva az elnevezésére - még Kanadában is súlyos áradásokat okozott.

A hurrikán miatt több mint 2 millió embert szólítottak fel a hatóságok az Egyesült Államok keleti partján, hogy átmenetileg hagyják el otthonaikat, és menjenek biztonságosabb helyre. A CNN szerint a haditengerészet a nyílt tengerre küldte a hajóit a Virginia államban található kikötőkből, hogy elkerüljék a vihart. New Yorkban az alacsonyabban fekvő városrészekben, például Manhattanben és Long Islanden több mint 250 ezer, a szomszédos New Jersey államban további 750 ezer embert érint a kitelepítés. A hurrikán több mint 12 milliárd dollárnyi kárt okozott az Egyesült Államok keleti partján. (2005-ben a Katrina hurrikán, amelynek következtében víz alá került New Orleans nagy része, 80 milliárd dolláros kárt okozott.)

Teljes cikk:

http://t7.hu/m28

Az információ a legkeresettebb valuta az orvostudományban. Úgy tűnik, hogy nincs már messze a nap, amikor bonyolult és időigényes kórházi vizsgálatok helyett egy egyszerű tetoválásnak álcázott eszköz mér és küld egészségügyi értékeket és adatokat viselője fizikai állapotáról.

A Science magazin augusztus 11-ei számában egy olyan újdonságról számolt be, amely ugyan rendkívül hasznos lehet az egészség - ügy területén, mégis számos etikai kérdést feszeget. Akarja-e egy beteg, hogy a legintimebb információi, egészségügyi adatai egy kis chip segítségével egy központi számítógépbe vándoroljanak, és így akár illetéktelen kezekbe jussanak? „Úgy gondoljuk, hogy ennek a találmánynak fontos koncepcionális előnye a többi hordozható elektronikával szemben, hogy szinte észrevehetetlen a viselője számára. A technológia segítségével az eszköz viselője teljesen természetes módon válik egyszerre a fizikai és a kiber világ részévé, és ez így nagyon kényelmes" - nyilatkozta Todd Coleman, az Illinois Egyetem kutatója a Science magazinnak. A kutatók szerint a bélyeg viselése sokkal kényelmesebb lesz, mint egy kórházi ágyon feküdni drótokkal és különféle orvosi műszerekkel körülfonva.

Az ultravékony bélyeg hasonló egy ideiglenes tetováláshoz. Nem kell hozzá rögzítőanyag, vízzel felragasztható,  rugalmas és a bőrrel együtt mozog. Alig vékonyabb egy hajszálnál, és egy miniatűr napelemmel működik, illetve hasznosítja az elektromágneses sugárzást.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható.

Charles Darwin nem forgott magas körökben, nem volt jó szónok, sem ravasz politikus. Öröksége talán mégis nagyobb hatással volt az emberiség gondol­ko­dására, mint bármely más tudósé. A természetes kiválasztódással és az evo­­lú­cióval foglalkozó életműve a 19. századi meghatározó eszmék közül egyaránt ihletője volt a freudizmusnak és a marxizmusnak is (dedikált művét, A tőkét Marx el is küldte Darwinnak), 20. századi követői között pedig megtalálhatók a nácik és a kommunisták is. A brit tudós szerint „az élő szervezetek változékonyságában és a természetes kiválasztódás folyamatában nincs több tervszerűség, mint abban, ahogy a szeszélyes szél fúj". Az élet természetfeletti forrását megtagadó Darwin - talán akarata ellenére is - a Bibliával szemben álló eszmerendszerek szimbólumává vált. Születésének kétszázadik évfordulóján a BBC így méltatta Darwint: „Az ember, aki megölte Istent."

Charles Darwinnak már a nagyapja is neves evolucionista volt. Erasmus Darwin sokoldalú tudósként számos területen megelőzte korát. Egyik 1779-ben keletkezett munkájában például leírta a hidrogén és oxigén keverékével működő rakétahajtómű alapelvét, de tervezett beszélő gépeket is. Az 1794-ben írt Zoonomia című könyvében unokájához kísértetiesen hasonlóan írja le az evolúció elméletét: „[Az állatok] egyetlen élő rostból fejlődtek ki, a változások fő mozgatórugója pedig a környezethez való alkalmazkodás volt, ezek a változások később továbböröklődtek."

A vagyonos családból származó Charles Darwin először orvosnak tanult, de mivel nem bírta az operációk és a vér látványát, hamar lemondott róla. Apja unszolására ekkor Cambridge-be, a Christ Collage-be ment teológiát tanulni. Ez sem túlságosan vált be neki, bár érdekes módon, míg a legtöbb tantárgyból rosszul állt, teológiából az ötszáz hallgató közül a huszadik legjobbnak bizonyult. Ennek is köszönhette, hogy kiváló eredménnyel végezve szerzett diplomát. Ekkor még - jegyzi meg később - hiszi, hogy a „Biblia minden szava betű szerint és szigorúan véve igaz ". Így az ide-oda csapódó, céltalan fiatalember számára úgy tűnt, hogy a lelkészi hivatásban találja meg helyét a világban. A sors azonban közbeszólt.

Darwin teológiai mentora, John Stevens Henslow, akinek előszeretettel hallgatta botanikai és ásványtani előadásait, az akkor huszonkét éves Darwint beajánlotta egy világkörüli kutatóútra. Apja rosszallása ellenére vállalta a Beagle nevű hajón a kétéves utazást. A két évből azonban végül öt év lett, Darwin pedig - hazaküldött beszámolóinak köszönhetően - egy csapásra híres emberé vált.

Körbejárta a világot

 A kétárbocos Beagle 1831-ben futott ki Plymouthból, ugyanabból a kikötőből, ahonnan két évszázaddal korábban a puritánokat szállító Mayflower is útnak indult az Újvilágba. (Mindkét út új világ alapkövét rakta le: a puritánok Isten Országát akarták megalapítani; Darwin hajóútja pedig az Isten nélküli világkép öntudatát alapozta meg.)

Az ötéves út alatt Darwin megismerte a bennszülöttek életét, gondosan megfigyelte és feljegyezte a változatos természeti tájakat és a különböző élőlényeket. Dél-Amerika megkerülése után a csendes-óceáni Galápagos-szigetekhez érkeztek, ahol észrevette, hogy az itt található madarak (köztük az úgynevezett Darwin-pintyek) és egyéb fajok testfelépítése kisebb-nagyobb mértékben eltér a kontinensen élő fajtársaikétól: ez volt az egyik alapja a természetes kiválasztódás tanának, ami a modern tudomány egyik sérthetetlen dogmájává vált (lásd keretes írásunkat). A szigetet elhagyva Ausztrália felé hajóztak (miután Új-Zélandon kiraktak egy misszionáriust), majd Fokváros és Szent Ilona szigete következett, hogy Brazílián át visszatérjenek Angliába.

Erasmus Darwin, a nagyapa.

 Rakétát és beszélő gépet tervezett,

és megalapozta az evolúciós elméletet is.

Charles Darwin 1836 őszén teljesen kicserélődve tért vissza útjáról: a korábban szétszórt, lézengő ifjú céltudatos, összeszedett fiatalemberré vált. Hazaküldött beszámolóinak köszönhetően egy csapásra híres emberként, anyagilag is megerősödve szülővárosába, Downe-ba költözött. Igyekezett életét racionális alapokra helyezni: a downe-i emlékházban ma is megtekinthető az a papírlap, amelyen tudományos kimutatást készített arról, hogy érdemes-e megházasodni.

A mérleg negatív oldalán ilyen megállapítások álltak: „kevesebb pénz jut a könyvekre", „borzalmas időveszteség", a pozitív oldalon pedig: „állandó társ", ami „legalábbis jobb, mint egy kutya". Végül a házasság mellett döntött, és 1839-ben elvette unokatestvérét, Emmát, aki összesen tíz gyereket szült neki. (Ma elterjedt tévhit, hogy Darwinnak hívő családján belül is meg kellett küzdenie téziseivel. Ők ugyanis unitáriusok voltak, amely vallás a Szentháromság tagadása mellett tagadta például a teremtés történetét is.)

Hazatérése után nagy gonddal kezdte rendszerezni tapasztalatait, majd nekilátott életműve, az evolúciós elmélet részletes kidolgozásának. Ehhez a több évtizedes munkához főként a hajóút során tett megfigyeléseit használta fel - egyéb olvasmányai mellett. Kiváltképpen korának egyik legelismertebb geológusa, Charles Lyell munkája volt rá nagy hatással, melyet útja során alaposan áttanulmányozott. A mű - a korszak tudományos felfogását tükrözve - azt állítja, hogy a teremtés és a csodák nem magyaráznak meg semmit, pusztán a világ eredetének kérdését egyszerűsítik le. Darwin világnézete is megváltozott az út során: kezdetben a tengerészek gúnyolódásai ellenére kiállt a Biblia tekintélye mellett, a hazatérte utáni években viszont az Írást újraolvasva előbb az Ószövetséget helyezte egy szintre a hindu vagy bármely más vallás irataival, majd Jézus Krisztus személyét is idegennek látta a tudományos - és igazinak vélt - megismeréstől. „A folyamat annyira fokozatos volt, hogy nem okozott nekem semmilyen rossz érzést" - vall erről később önéletrajzában.

A természetes szelekció

Darwin 1837-től folytatta nagyapja munkásságát. Ekkor vázolta föl először elképzelt törzsfáját, és 1844-re elkészített egy 230 oldalas tanulmányt, amit egyelőre csak szűkebb baráti kö­rének mutatott meg. Barátja, Alfred Russel Wallace azonban egy levelében szinte pontosan leírta a fajok eredetére vonatkozó ugyanazon nézeteit. Darwin megrettent, hogy Wallace megelőzi, ezért gyorsan összeállított egy tanulmányt, és elküldte a kor egyik legnívósabb tudományos műhelye, a Linné Társaság egyik ülésére. A versenyfutás végül döntetlenül végződött, mivel társáé ugyanazon a napon érkezett meg. A bemutatás azonban kudarccal zárult. A híresen istenfélő tudós által alapított társaság véleményét Haughton professzor így foglalta össze: „[Darwin értekezésében] minden új gondolat hibás, és minden igazság régi."

 Herbert Spencer, a szociáldarwinizmus előfutára.

Ő mondta először, hogy "a legrátermettebbek élik túl".

Végül 1859-ben került 1250 példányban a boltokba műve, s már az első napon elfogyott. A sikert magyarázza, hogy ő volt az első, aki meggyőzőerővel és részletesen érvelt az evolúciós eszme mellett (noha az már korábban is ismert volt a tudományos világ számára). Az ekkorra már nagy többséget alkotó materialista és racionalista tudósréteg gyorsan meglátta a darwini elméletben rejlő lehetőségeket. Hamarosan így egyre nagyobb támogatói kör gyűlt köréje. Az 1859-ben kiadott, közel 1500 oldalas kéziratából egy tömörített 490 oldalas változatot készített A fajok eredete természetes szelekció által, avagy az előnyös tulajdonságú fajok fennmaradása az életért folytatott harcban címmel.

Támogatói keresztes lovagként védelmezték a „forradalmi felfedezést" számos nyugati országban, hiszen számukra az evolúció jelentette a régi, vallásos világból a „modern", tudományos gondolkodásba átvezető eszmét. Angliában Thomas Huxley biológus - akit kortársai „Darwin bulldogjaként" emlegettek - nyilvános vitákban állt ki barátja mellett, s csapott össze egyebek közt Oxford püspökével. Huxley harcos ateista volt, egyik híres mondása szerint „a hit a megbocsáthatatlan bűn". (Ezt vallja 21. századi követője, Richard Dawkins ateista brit tudós is, akit a médiában gyakran „Darwin rotweilereként" emlegetnek. Dawkins Az isteni téveszme című könyvével kivívta magának az „ateizmus pápája" címet is. Dawkins szerint „a biológiai tudománynak nem titkolt célja bebizonyítani, hogy ami értelmesen tervezettnek látszik, azt a véletlen hozta létre".)

Darwin pánikban

Darwin könyve első ránézésre semmiben sem tűnik ki a kor többi tudományos műve közül, az átlagolvasó számára nyelvezete túlságosan tudományoskodó, nem igazán közérthető. A szöveg több helyütt belső ellentmondásokat tartalmaz, és hemzseg az elmélettel kapcsolatos bizonytalankodásra utaló kifejezésektől. A „feltételezhetjük" kifejezés, például 180-szor fordul elő a műben. (Darwin mintha sejtette volna, hogy műve mekkora felforduláshoz vezet. „Olyan ez, mintha egy gyilkosságot vallanék be" - írta egyik levelében.)

Az elkövetkező évtizedekben Darwin összesen hatszor adta ki a könyvet. Ez idő során 5642 mondatot írt át, és több százat törölt belőle. Ennek ellenére is bizonyos részeket egyszerűen ki kellett hogy hagyjanak az új kiadásokból az azokban lévő tudományos abszurditások miatt. Az evolúció kifejezés egyébként egyszer sem fordul elő a műben, a hatodik kiadásban is csak az evolvált szó szerepel.

1871-ben kiadta Az ember származása című művét, majd egy évre rá Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése címmel írt újabb könyvet. Ezekben már tudatosan összemossa az ember és az állat közti határokat, kijelentve, hogy nincs nagyobb különbség az emberi és állati érzelmek, gondolkozás között.

Darwin ekkorra már több mint harmincöt éve foglalkozott az elmélettel, és ez idő alatt egészségi állapota nagyon rosszra fordult.

A nemrég még fiatal, kitűnő sportember negyvenéves korára már félig nyomorékká vált. Titokzatos betegségének okát ma sem tudják biztosan, de valószínűleg pszichoszomatikus eredetű problémája volt. Rejtélyes tünetcsoport kínozta: olykor súlyos szorongás vett rajta erőt, szívritmuszavarok, légszomj, hányás, hisztérikus sírás gyötörték, és ilyenkor félt a szabadban tartózkodni. Különösen ak­kor erősödtek fel a pánikbetegségre utaló tünetek, amikor aktívan dolgozott az evolúció elméletén. Az Amerikai Orvosi Társaság lapjában megjelent tanulmány szerint a tudós pánikbetegségben szenvedett. Ezt bizonyíthatja, hogy Darwin sikerei ellenére a társadalomtól elzártan, remeteként, visszahúzódva élt, a szülőfalujától fél kilométerre lévő házában. Mások szerint hipochonder volt, amit alátámaszthat, hogy folyamatosan feljegyzéseket készített tüneteiről.

Darwin élete végén teljesen felhagyott evolúciós kutatásaival, és kiadásra szánt, terjedelmes művének írásával is leállt. Öregemberként már csak botanikai kutatásokat végzett. Eközben az egészségét is visszanyerte. 1882-ben, hetvenhárom évesen halt meg, és a Westminster-apátságban temették el, nem messze Newton sírjától.

Thomas Huxley, "Darwin bulldogja"

Az evolúció elnyeli a tudományt

Darwin saját korában vitatott elmélete a 20. századra megkérdőjelezhetetlen tudományos dogmává vált. Giuseppe Sermonti olasz genetikus szerint ma „a darwinizmus a tudomány politikailag korrekt formája".

Míg Charles Darwin nevét a világon gyakorlatilag mindenhol ismerik, kortársának, a már említett Alfred Russel Wallace-ét már annál kevesebben. (Pedig alapvető elméletét manapság a tudományos körökben egyre inkább Darwin-Wallace-elméletnek nevezik.) Ha ugyanis Darwin megállt volna a kettőjük neve által fémjelzett „szelekciónál" - ami szerint az „egyazon fajhoz tartozó egyedekben különféle jellegzetességek alakulnak ki a környezetükhöz való alkalmazkodás eredményeként" - nevét valószínűleg Wallace-éhoz hasonlóan nem sokan ismernék bizonyos tudományos körökön kívül.

Darwin azonban a szelekciót (Wallace-szal ellentétben, aki ezt kategorikusan tagadta), olyan törvényszerűségnek állította be, amely alapján az összes faj - és ami a leglényegesebb, az ember is - egyetlen közös ősre vezethető vissza, megalapozva ezzel az evolúció általános elméletét.

A Beagle megérkezik Dél-Amerikába

Az 1800-as évek nyugati társadalmának polgárát nagyrészt hidegen hagyták a szelekció bonyolult folyamatai, érdekelte viszont mindaz, amit Darwin levezetett belőlük. A kor embere már a felvilágosodás, Kant és Hume gondolatain nőtt fel, és a materialista életfelfogás életének szerves részét alkotta. David Hume ateista skót gondolkodó a Tanulmány az emberi értelemről című művében élesen támadta a Bibliának minden területét, „azt állította, hogy ha ma nem történnek csodák, nyilvánvalóan nem is történtek sohasem. Műve a természetfelettibe vetett maradék hitet is kigyomlálta az európai tudományos gondolkodásból. Ennek hatására a keresztény értelmiségiek egyik csoportja tiltakozott ugyan, ám mivel maguk sem hittek a csodákban, nem is tapasztaltak meg ilyeneket, ezért nem voltak képesek hatékony választ adni a szkeptikus filozófiára". (Erdei L. Tamás, Új Exodus, 2002. augusztus.)

Ennek az ateista világfelfogásnak a legérzékenyebb pontja nyilvánvalóan az eredet kérdése volt. Erre ugyanis addig csak a bibliai teremtéstörténet adott kielégítő választ, eltekintve az akkor még csak kezdetlegesnek mondható evolúciós hipotézisektől.

Darwin saját elméletével erre a szükségre reagált, és ezzel kiengedte a szellemet a palackból. A biológiai evolúció hamarosan magával hozta a többit is. A föld néhány éven belül évmilliárdokat öregedett, az ősnemzés új köntösben szintén visszatért a tudományos világba, az univerzum eredetére is sorra jöttek a hipotézisek. Hiszen ha Isten nem kellett az élővilág megjelenéséhez, ezekhez sem volt rá szükség - állították.

Kepler, Newton, Pascal és Linné idealista, a hitet a tudománnyal egyenrangúnak tartó gondolkozásmódját felváltó tudományos materialista nézet az evolúcióelmélet kifejlődésével ért a csúcspontjára. Ekkor már minden adott volt ahhoz, hogy kijelentsék: a tudomány nem tűri meg Istent és a benne való hit bármilyen formáját.

A Beagle világkörüli útja 

Az egyre gyorsuló folyamatoknak másik drámai következménye az lett, hogy a tudomány, amely az idealista tudósok szerint az Istenbe vetett hit támogatására-erősítésére való, éppen az ellentétes hatást érte el. Pedig még Einstein is kijelentette, hogy

„A tudomány vallás nélkül sánta, a vallás tudomány nélkül vak". Az így újraértelmezett „tudomány" néhány évtized alatt az ateizmus, az Isten és a természetfölötti tagadásának szószólója lett, amely miközben a totalitárius rendszereknek felmentést adott bármiféle morális gát átlépésére „társadalomátalakító" kísérleteikben, embe­rek millióiban oltotta ki a már egyébként is csak pislákoló hit utolsó lángjait. (Folytatjuk.)

Amikor Európában nyilvánvalóvá vált a hagyományos „történelmi" kereszténység csődje a 19. században, három rendkívül radikális gondolkodó kísérelte meg szinte egyszerre a végleges és teljes szakítást a zsidó-keresztény kinyilatkoztatással: Marx, Nietzsche és Freud. Követőik egy évszázaddal később a kinyilatkoztatás két népe, a zsidók és a keresztények üldözésének soha nem látott szellemi, intellektuális és politikai mélységeit érték el.

Marx szobra Berlinben. Új utópiát hirdetett.

A hit, az erkölcs, a tulajdon és a család megsemmisítése

Karl Marx (1818-1883) gondolatrendszerének lényege az volt, hogy az emberi társadalom működését éppúgy teljes egészében anyagi okokra és törvényekre igyekezett visszavezetni, ahogy a darwinizmus és a materialista természettudomány szerint valójában is a puszta anyagból alakult ki. Ezt kombinálta Hegel filozófiai dialektikájával, amely azt tanította, hogy minden fejlődés, változás és mozgás ellentétek küzdelméből jön létre; amiből az is következik, hogy nincs jó rossz nélkül, hanem el kell fogadni mindkettőt a fejlődés érdekében, így végső soron a rossz is jó. Marx szerint az emberi társadalmak azért váltak igazságtalanná, mert az anyagi megélhetésért folytatott küzdelemben az erősebbek mindig elnyomták a gyengébbeket. (Ez a szociáldarwinizmus alaptétele, miszerint mindig a „legrátermettebbek élik túl".) Ezért egyetlen vallás, erkölcs vagy világnézet sem igaz valójában, hanem az anyagi érdekek kivetülése csupán a tudatban: az elnyomó osztályok vallása, erkölcse és világnézete az elnyomás fenntartását szolgáló hazugságok gyűjteménye; az elnyomottaké pedig az ő anyagi érdekeiket, küzdelmeiket szolgáló hamis tudat. Marx szerint magát a társadalmat kell úgy megváltoztatni, hogy ezek az ellentétek megszűnjenek, és akkor végleg megszűnik majd minden vallás és filozófia: ez lesz a kommunizmus. Marx szilárdan hitte, hogy övé az utolsó és egyben befejező világnézet, mely igazságát gyakorlati megvalósulásában fogja beteljesíteni.

„A vallás annak az embernek az öntudata és önérzete, aki még nem szerezte meg önmagát, vagy ismét elveszítette... Az állam, a társadalom teremti a vallást, egy visszájára fordított világtudatot... A vallás ennek a világ­nak általános elmélete, enciklopédikus összefoglalása, népszerű formába öntött logikája, spiritualista becsü­letügye, lelkesedése, erkölcsi szentesí­tése, ünnepélyes kiegészítése, általános vigasztaló és igazoló alapja... A val­lás a nép ópiuma. A vallást mint a nép illu­zórikus boldogságát megszüntetni annyi, mint a nép valóságos boldogságát keresni." (Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájához.)

Marx gazdaságpolitikai fejtegetései szerint a polgári kapitalizmus teszi a legszélsőségesebbé a gazdagok és szegények közötti ellentétet. Így ez a leggonoszabb rendszer, de egyben a legalkalmasabb is arra, hogy elvezessen a végső, kommunista világforradalomhoz. És ezen a ponton magasztalja fel Marx - a jakobinusok nyomán - a forradalmi erőszak és a proletárdiktatúra jogosságát. Hiszen ha minden vallás, erkölcs és filozófia - köztük a Tízparancsolat és a Biblia is! - pusztán az ember anyagi érdekeinek megideologizálása, és egyik sem igaz, akkor szabad ölni és rabolni annak érdekében, hogy végül megteremt­sük az igazságos társadalmat. Ezért az elnyomott munkásosztálynak jogában áll megölni, kiirtani és kirabolni mindazokat, akik érdekeikkel (és vallásukkal, erkölcsükkel) akadályozzák a kommunizmus megvalósulását. Marx a leghatározottabban állította, hogy erőszak és diktatúra nélkül nem lehet az igazságos társadalmat megvalósítani; és mélyen lenézte azokat, akik békés úton igyekeztek ezt elérni. Tanítása szerint először egy világméretű erőszakos forradalomnak, majd egy szigorú proletárdiktatúrának kell következnie. Ennek során erőszakkal teljesen át kell nevelni a következő generációkat az ateista, kommunista világnézetre, és aztán lehet átlépni az új világba. Ehhez szerinte minden vallást, hitet és egyházat, minden erkölcstant, sőt magát a család intézményét is meg kell szüntetni (mivel az is az elnyomás intézménye), és minden tulajdont közössé kell tenni.

„A mennyet eljátszottam"

Marx számára nem volt ismeretlen a vallás. Apai nagyapja Trierben, anyai nagyapja pedig Hollandiában volt rabbi (csakúgy, mint felmenői közül többen is). Karl Marx apja, Hirschel Marx, a középosztályhoz tartozó szőlősgazda azonban úgy ítélte meg, hogy zsidó vallása akadálya a további társadalmi felemelkedésnek, ezért nem sokkal Karl születése előtt kikeresztelkedett, és lutheránus lett. Karl Marx zsidóságát később nyíltan is megtagadta, és számos írásában antiszemita kirohanásokat tett, gazdasági érvekkel vegyítve: „A pénz Izrael féltőn szerető istene, aki előtt nem lehetett más isten... A zsidók istene elvilágiasodott, világistenné vált." Szerinte a zsidóság a felelős a gazdasági kizsákmányolás elterjedéséért, mivel korrumpálta a keresztényeket is - a protestantizmus szerepe vitathatatlan volt a kapitalizmus kialakulásában -, és meggyőzte őket arról, hogy nincs más hivatásuk idelenn, mint „gazdagabbá lenni szomszédaiknál". Marx szerint a „pénz-zsidó korunk egyetemes antiszociális eleme lett". De volt, amikor ennél is durvábban fogalmazott: „Lassalle [francia zsidó munkásmozgalmi vezető], miként fejformája és a hajzata is bizonyítja, azoktól a négerektől származik, akik csatlakoztak Mózeshez az Egyiptomból való kivonuláskor (hacsak az anyja vagy az apai nagyanyja nem szűrte össze a levet egy niggerrel). Nos, a zsidóságnak és a germánságnak efféle egyesülése a négerszerű alapszub­sztanciával szükségképpen fura produktumot hoz létre" - írta Marx barátjának, Engelsnek 1862. július 30-án küldött levelében.

Marx életműve túlnyo­mórészt mások műveinek kritikus, gyakran szélsőségesen durva kommentárjaiból áll. A leghíresebb, neki tulajdonított mondásokat szinte mind másoktól vette. Egyik fontos ihletője Jean-Paul Marat, a francia forradalom radikális újságírója (A gyűlölet kultusza. Hetek, 2011. július 15.) írta például először azt, hogy „a munkásoknak nincs hazájuk", és hogy „a proletárok nem veszthetnek mást, mint a láncaikat". Másik híres mondása, miszerint „a vallás a nép ópiuma" a forradalom egy másik hírhedt alakjától, a szexuális perverziókat népszerűsítő műveiről elhíresült francia Sade márkitól származik.

Marx ugyanakkor a zsidók és a keresztények reménységét - Isten igazságos országának eljövetelét - igyekezett „istenteleníteni", és egy emberi apokalipszissel megvalósítani. Önmagát tekintette főszereplőnek ebben a forradalomban: „Semmi vagyok, és mindennek kell lennem" - írta, követőinek pedig a Kommunista Kiáltványban azt ígérte: „A proletárok a forradalomban csak a láncaikat veszthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek." (Bár ez utóbbi mondat sem tőle, hanem kortársától, Karl Schapper német szocialista munkásvezetőtől származott.)

Az ifjú Marx korai művei közül sok elveszett, a fennmaradtak alapján azonban kitapintható radikális eszméinek fogantatása: „A mennyet eljátszottam, tudom nagyon jól. Lelkem, mely egyszer igaz volt Istenhez, a pokolra választatott" - írja egyik költeményében. Oulanen című verses tragédiájához Goethe Faustja adta a mintát. Ebben is idézi egyik kedvelt mondását, Mefisztó szavait, miszerint: „Minden születő: elpusztítást érdemlő." A vad énekek címmel megjelent verseiben szintén az emberiség iránti megvetés és pesszimizmus köszön vissza, és megjelennek benne az öngyilkossági paktumok és a fausti alkuk képei. „A pokoli párák felemelkednek és betöltik az agyat, amíg őrült nem leszek és a szívem teljesen megváltozik. / Látod e kardot? A sötétség fejedelme adta el nekem. Értem lüktet az idő és adja a jeleit. S én egyre merészebben járom a haláltáncot" - írta Marx A játékos című költeményében. „Le vagyunk láncolva, összezúzva, üresen, ijedten, / Örökre ide vagyunk láncolva a lét márványtömbjéhez - írta más helyen az ifjú Marx - ...Egy hideg isten majmai vagyunk." Ő maga, Isten szájába adva a szót, ezt mondja: „Szörnyű átkokat fogok szórni az emberiségre"; s legtöbb verséből kitűnik, hogy meg volt arról győződve: a világ általános válság és összeomlás felé halad. Marx később is előszeretettel használt apokaliptikus képeket írásaiban, amikor a kommunista forradalomról vizionált. A német ideológia című művének első vázlatába beiktatott egy részt, amely erősen emlékeztet verseire: az „ítélet napjáról" szól, „amelynek hajnalpírja égő városok visszfénye lesz az égen, amikor a »mennyei harmóniák« közt a Marseillaise és a Carmagnole dallama zeng majd az elmaradhatatlan ágyúdörgéssel együtt, és a guillotine veri hozzá a taktust..." Nem véletlen, hogy Marx követői számára nem a hideg gazdasági érvelések, hanem az izzó kiáltványok jelentették a legnagyobb ösztönzést a társadalom bármi áron megvalósított átalakításában.

Marx sorsát meghatározta, hogy nézetei miatt élete jelentős részében családjával együtt folyamatos költözésekre kényszerült, és az is, hogy szinte mindenkivel összetűzött, akivel kapcsolatban állt, hacsak az illető teljesen be nem hódolt neki. Egyik nagy ellenfele, Bruno Bauer fivére még verset is írt róla: „A sötét trieri fickó tajtékzik, / Kezét gonoszul ökölbe szorítva úgy bömböl szüntelen, / Mintha tízezer ördög cibálná a haját." Egy orosz emigráns jellemzésében beszámolt „sűrű, fekete sörényéről, szőrös kezéről és rosszul összegombolt császárkabátjáról", elmondta, hogy nincs modora, hogy „büszke, és kissé lenéz mindenkit", valamint „metsző, fémes hangja jól illik azokhoz a radikális nézetekhez és véleményekhez, amiket szüntelenül ont emberekről és dolgokról", és minden, amit mondott, „kellemetlenül hatott". Forradalmártársa, Karl Heinzen pedig portréjában azt írja, hogy Marx „apró, vad, rosszindulatú szeméből időnként gonosz láng csapott ki; szavajárása pedig ez volt: »Meg foglak semmisíteni.«"

„Karl Marxnak nagyobb hatása volt mind az eseményekre, mind az emberek gondolkodására, mint a modern idők bármely más entellektüeljének" - írja a Marxról szóló esszéjében Paul Johnson brit történész. „...azt a személyi diktatúrát, amelyet magának szánt, három legjelentősebb követője, Lenin, Sztálin és Mao Ce-tung - akik ebben hithű marxisták voltak - megvalósította, az emberiséget illetően beláthatatlan következményekkel."

A részvét megsemmisítése

Friedrich Nietzsche (1844-1900) gondolkodása rengeteg rokonságot mutat a kommunizmus atyjával, de karakterénél fogva sok mindenben eltérő következtetésekre jutott. Egyik fő ihletője neki is Darwin, akinek evolúciós elméletét kiterjesztette az emberiségre és a társadalomra is. Ebből következően egyrészt egy evolúciós ugrás közeli bekövetkeztét hirdette meg egy új faj, az „emberfeletti ember" (Übermensch) irányában; másrészt a jelenlegi emberi történelem fő mozgatórugójaként a hatalom akarását jelölte meg, és az uralomra termett, erős embert idealizálja. Ő is természetesnek, elfogadhatónak és elfogadandónak tekintette, hogy az emberi létet éppúgy a „fittest-elv", az erősebbnek a gyengébb elpusztítása árán elért fennmaradása kell hogy irányítsa, mint az evolúciót.

Marxhoz hasonlóan úgy látta, hogy a vallás az emberfeletti ember szemszögéből nézve merő hazugság, a részvét pedig - amely a vallások egyik alapja - a tömegmorállal való megalkuvás, ami tönkreteszi az erős embert, mert alkalmatlanná teszi magasabb céljainak elérésére. Leghíresebb mondata, mely Vidám tudomány című művében így szól: „Isten meghalt! És mi öltük meg őt!", a Lu­-ther-féle bibliafordítás stílusában megírt Imígyen szóla Zarathustrában már így folytatódik: „...az emberrel való együtt-szenvedése ölte meg az Istent." Miután kigúnyolja a Biblia Istenét, közli, hogy „halála" az ember evolúciós ugrásának kedvez: „Íme azonban ez az Isten halott! Fensőbbrendű emberek, ez az Isten vala legnagyobb veszedelmetek. Mióta sírban nyugszik, csak azóta támadtatok föl ujra. Csak most jő a Nagy Dél, csak most lesz a fennsőbbrendű ember - úr! (...) Nosza! Rajta! Fennsőbbrendű emberek! Csak most vajudott az emberiség jövőjének hegye. Isten halott: íme azt akarjuk mi - hogy az emberfölötti ember éljen."

Nietzsche szerint a részvéttől, szeretettől mentes, uralkodásra termett, isteni, emberfölötti emberré válás evolúciós ugrásához szükséges, hogy az ember teljes mértékben megszabaduljon a zsidó-keresztény kinyilat­koztatás által adott minden értéktől. Az emberiség eltorzulásáért, elgyengüléséért a részvéten, szereteten alapuló erkölcs, az isteni parancsok és tilalmak felelősek elsősorban: Mózes, hogy azokat a zsidó népnek adta, és Pál, hogy az egész világon elterjesztette. Az emberfeletti ember voltaképpen egy természetes, őspogány állapotba kell hogy visszatérjen, ahol túllép a jó és a rossz erkölcsi kategóriáin (Túl jón és rosszon). Ehhez azonban a lelkiismeretben teljesen fel kell számolni a bibliai eredetű gyökereket, köztük a Tízparancsolat tilalmait és minden egyéb bibliai útmutatást. Egy helyen azt tanítja, hogy a legnagyobb és „utolsó nehézkedés", ami az embert visszatartja az emberfelettivé válástól, az az üdvösség, az örök élet reménysége, illetve a kárhozattól való félelem, ezért újra el kell fogadni a pogány vallásokra jellemző „örök visszatérés" eszméjét, mely szerint az ember újra meg újra visszatér, és sohasem szabadul ki valamiféle örök boldogságra (Nietzsche állítása szerint ennek elfogadásával válik emberfelettivé az ember - vagyis az üdvösség lehetőségének teljes elutasításával).

Amit tehát Marx politikai filozófia­ként a társadalom egészére nézve hirdetett meg cselekvési tervként tudományos nyelvezettel, azt Nietzsche az ember belső, szellemi életére nézve követelte költői képeket használva: a teljes hittelenítést, istentelenítést és erkölcstelenítést. Természetesen mind­ketten azt állították, hogy ezt valamiféle magasabb igazságosság érdekében teszik, de közelebbről megnéz­ve ez a magasabb igazság a materializmus, az evolucionizmus és az élet kegyetlenségének teljes elfogadását jelenti csupán. „Minket, jó európaiakat mi tesz különbbé a nacionalistáknál? Először is: ateisták és immoralisták vagyunk, de először még támogatjuk a vallást és a csorda-ösztön erkölcseit: ezekkel ugyanis egy olyan emberfajtát készítenek elő, amelyik egyszer majd a mi kezünkbe esik, amely a mi kezünket fogja kívánni" - írja A hatalom akarásában.

Nietzsche tisztelői általában hangsúlyozzák, hogy tanításait nem szó szerint kell érteni, és ezért csak korlátozottan felelős az eszméit gyakorlatba ültető nácizmus bűneiért. Kétségtelen, hogy a nácik bizonyos mértékig „lebutították" Nietzsche gondolatait, de az is bizonyos, hogy lényegében az ő filozófiáját kívánták megvalósítani. Kevéssé közismert, hogy az SS - amely legalább annyira egy nietzscheiánus vallás is volt, mint fegyveres testület - tagjai többek között azért pusztították a zsidókat olyan különleges kegyetlenséggel, ahogyan, mert ennek során nemcsak a Bibliát és az erkölcsi törvényt génjeiben hordozó népet akarták az utolsó csecsemőig megsemmisíteni, hanem saját lelkiismeretükben a rossztól való viszolygást is (kiképzésükhöz tartozott, hogy végig együtt gyakoroltak egy kutyakölyökkel, akit a végén meg kellett ölniük, hogy a kötődés és a részvét érzését megszüntessék magukban), hogy emberfeletti emberré válhassanak.

Nietzsche gyümölcse

Mélyen elgondolkodtató, hogy Nietzsche protestáns lelkészcsaládba született. A kiemelkedően jó intellektuális képességekkel rendelkező ifjú a kereszténységtől huszonéves korában kezd eltávolodni, miközben antik tanulmányokat folytat, a régi germán pogány állapotot felmagasztaló romantikus költészettel foglalkozik, Wagnert hallgat, és Schopenhauert olvas, aki a gyarmatokról Európa felé visszaáramló keleti filozófiák eszmerendszerét igyekszik egyesíteni a nyugati filozófiával. Legfőbb érve a kereszténységgel szemben a hívők képmutatása.

Sokat foglalkozik a férfi-nő kapcsolattal, de a nőkkel szemben nagyon ambivalens a viszonya, mert a női nemet a részvét, vagyis a gyengeség, a nihilizmus megtestesítőjének látja. „Nőhöz mégy? Vigyél magaddal korbácsot" - tanácsolja. Egyre radikálisabban ír, de fő műve, a Zarathustra megírása után (1885) betegsége egyre jobban eluralkodik rajta, ekkor írja már a Túl jón és rosszon és Az Antikrisztus című művét.

Végül mentálisan teljesen összeomlott (1889). Tébolyult leveleket írt barátaihoz és ismeretlenekhez egyaránt, amelyeket Dionüszosz, illetve a Megfeszített néven írt alá, egy egyetemi professzori állást pedig azzal utasított vissza, hogy istenként nehéz lenne azt ellátnia. További tizenkét évnyi teljes szellemi elborultsága alatt édesanyja, majd húga gondozta, míg végül a szifilisz következtében fellépő bénulás végzett vele.

Mindezek ellenére hatása a nyugati gondolkodásban rendkívül nagy. „...Az a tény, hogy napról napra mind sűrűbben találkozunk nietzschei elemekkel korunk gondolkodásában, arra kényszerít, hogy szemébe nézzünk e kérdésnek: mit jelent Nietzsche a mai filozófiának... Nem háríthatjuk el magunktól a kérdést... mert valakinek filozófiatörténeti jelentőségét nem gondolatainak formája, hanem hatékonysága dönti el..." (Mátrai László). Nietzsche értéktagadása nemcsak a nácizmust, hanem az 1960-as évek beat­nemzedékét, a New Age-et és ezeken keresztül a mai liberális demokráciák gondolkodásmódját is mélyen meghatározza.

„Vágyom, tehát vagyok"

Ez Sigmund Freud (1856-1939) hitvallása, az előző két „nyugati próféta" harmadik szellemi ikertestvére, a pszichoanalízis atyja, aki szintén Darwin „köpönyegéből bújt ki". Az ember állati eredetének tanából ő is következetesen levonta a konklúziót, amely kísértetiesen hasonlít Marx és Nietzsche következtetésére, csakhogy nem a társadalom- és egzisztenciálfilozófia, hanem a lélektan területén. E szerint az emberi lélek természetesen nem más, mint az emberben lévő anyagi, biológiai erők magasabb szintű megnyilvánulása csupán. Ezért a lélek létrehozója, két legalapvetőbb, uralkodó ereje: a létfenntartás és a fajfenntartás ösztöne, azaz két, tisztán anyagi, biológiai, testi, állati eredetű tényező; és minden további lelki működés (érzelmek, gondolkodás, akarat stb.) valamiképp erre a kettőre vezethető vissza, ennek a kettőnek bonyolultabb megnyilvánulásai csak. Mivel azonban társadalomban élünk, a többiekkel való kontaktusban korlátozó tényezők lépnek életbe e kettő gátlástalan kiélésével szemben, ez pedig - főként a nevelés által - a „felettes én" kialakulásához vezet a lélekben, amely szembeszegül a létfenntartás és fajfenntartás ösztöneivel, és korlátozni igyekszik azokat. E „felettes én" megnyilvánulása, terméke tulajdonképpen Freud szerint az erkölcs, a vallás és a többi hasonló civilizációs tényező. Jól látható ennek az alapgondolatnak a közeli rokonsága Marx és Nietzsche felfogásával.

A felettes én e korlátozó tevékenysége során tehát kénytelen szembeszegülni a létfenntartó és szexuális ösztönnel, ezek azonban igen erősek; ezért a felettes én (amely persze végső soron maga is e kettő terméke) igyekszik kiszorítani a társadalom számára elfogadhatatlan megnyilvánulásaikat a tudatból, és az úgynevezett „tudatalattiba" száműzni, mégpedig az „elfojtás" mechanizmusa által. A tudatalattiban lévő tartalmakat - mint a nevéből is következik - a tudat nem tudja (nem akarja tudni), így tartja kordában; azonban a biológiai ösztönök annyira erősek, hogy így - Freud szerint - óriási feszültségek halmozódnak föl „odalent", amelyek egyes esetekben pszichikai vagy egyenesen fizikai megbetegedésekhez vezetnek. Ezeket a korábban hipnózissal foglalkozó Freud az elfojtott tudattartalmak felszabadításával látta orvosolhatónak - ehhez azonban a felettes én kontrollját fel kell függeszteni, ami együtt jár az illető erkölcsi világképének szándékos fellazításával vagy feloldásával; mindennek a mélyén pedig természetesen annak elfogadása áll, hogy alapvetően állatok vagyunk.

Az asszimiláns zsidó, vallását maga is elhagyó Freud lélektani elméletét világnézetként is megfogalmazta. Véleménye szerint a vallás és a filozófia nem más, mint a neurózis (lelkibetegség) egyfajta teoretizálása, elméleti igazolása. Az élet értelmére irányuló kérdések Freud szerint már eleve a betegség jelei. Erről szóló írásaiban (Totem és tabu, Mózes stb.) a vallások keletkezését az elfojtásra vezeti vissza. Például a kereszténységet, az Ószövetséget felváltó Újszövetséget, az Atya Isten és a Fiú viszonyát és a mózesi Törvény felfüggesztését megpróbálja a fiúgyermeknek az apjával szembeni függetlenségi harcára, rejtett gyűlöletére, sőt az Ödipusz-komplexusra visszavezetni, amely szerint a fiú szerelmes az anyjába, és emiatt apja ellenségévé válik; de mivel ezt önmaga előtt sem vallhatja be, elfojtja, majd fellázad apja ellen. Véleménye szerint a vallásgyakorlattal igyekeznek az emberek elkerülni a neurózis kitörését, de ezzel saját gyermekkorukat (infantilizmusukat) hosszabbítják meg egy életre; mert egy illúzióval igyekeznek elkerülni a neurózist, melynek hátterében szinte mindig az elfojtott szexualitás áll.

Kétségtelenül el kell ismerni, hogy a bigott, hatalmi katolicizmustól uralt Habsburg-fővárosban, Bécsben, ahol Freud élt, valóban számos pszichés probléma okozója lehetett a túlzott vagy eltorzult vallásosság, és a vidám légkörű családból származó Freud diagnózisai néha helyesek, terápiái néha eredményesek lehettek.

Ennek ellenére azonban az egyedi diagnózisok kiterjesztése a hit egészére nyilvánvalóan ugyanarról a tőről fakad, és ugyanolyan következtetésekhez vezetett, mint Marx és Nietzsche esetében, és hatása is hasonlóan erőteljes a nyugati civilizációban. A pszichoanalitikus iskola is mélyen befolyásolja a modern ember gondolkodásmódját, szinte teljes mértékben uralja a médiát, a neveléstudományt - jóval mélyebben ma már, mint a biblikus szemlélet. Érdekes, hogy korunkban a pszichológusok igen jelentős része már Freuddal ellenkező irányban gondolkodik: a mai embereknek inkább a felettes én meggyengüléséből származnak a pszichológiai problémáik, semmint túlzottan erős voltából; és számos pszichológus szerint inkább a régi jó erkölcsi gátlásokat kellene visszaépíteni az emberekbe ahhoz, hogy egészségesek tudjanak maradni.

Szinkronugrás

A három bemutatott „nyugati próféta" gondolkodásmódjának idő- és térbeli egybeesése és gondolati egysége nyilvánvaló: a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás erkölcsi rendszerének, ember- és világképének radikális felszámolása. Tanításuk megdöbbentően nagy és nagyon erőteljesen keresztényellenes hatással van a Nyugat és ezen keresztül az egész világ gondolkodásmódjára. Nemcsak a kommunizmus és nácizmus rémuralma köszönhető nekik, hanem az a „toleráns megvetés" is, amely a modern demokráciákban az elkötelezett keresztényeket világnézetük miatt ma is körülveszi. Ez utóbbiaknak pedig azon is érdemes elgondolkozniuk, hogy a korábbi „keresztény Európának" milyen hibái vezethettek hitük e szélsőségesen heves elutasításához.